Drága olvasóim!
Eljött az ideje hogy feltegyem az első előtti fejezetet, a Prológust. Rövid kis szösszenet, bevezetésképpen a jóképű főhősünk, Tristan szemszögéből. Remélem hogy tetszést fog aratni körötökben, és lesztek olyan kedvesek hogy kommentáljátok a részt. Új rész nem tudom mikor lesz, elutazom egy hétre és nem nagyon lesz időm netközelbe kerülni. Mindazonáltal igyekszem majd írni az első fejezetet, és amint haza értem fel is teszem. Remélem addigra már több rendszeres olvasóval büszkélkedhetem.
Jó olvasást kívánok mindenkinek!!
Prológus
Tristan
Az éj lassan leszállt
Londonra, sötétségével beburkolva az egész várost. Az utcalámpák fénye akár
ezernyi szentjánosbogár, a London Eye mint egy óriási tüzes kerék mind olyan
távolinak tűnt. Túllépve a sebességhatárt szeltem az utcákat, magam körül
csupán elmosódott foltokat, és alakokat látva. Csakis egy dologra
koncentráltam, mégpedig arra hogy elérjek a Westminster Palace-hez, ahol találkozóm
van a Rend vezetőjével. Idegesen szorongattam motorom kormányát, miközben a nem
is olyan távoli múltból emlékképek cikáztak elmémben. Ott voltam újra a nagyapa
szobájában, gyáván megbújva a hatalmas földig érő bársony függöny mögött. Míg
ők, akikben megbíztam és hittem, megkínozták a férfit, aki felnevelt. Aztán
csak ott hagyták akár egy szemetet, nem foglalkozva azzal, hogy haldoklik. Én
voltam az, aki Edward bácsira hoztam a véget, miattam halt meg. Eleinte
kimondhatatlan nagy lelkiismeret furdalás gyötört, majd ez az érzés átcsapott
méreggé, s olyanná váltam akár egy veszett kutya. Nem voltam képes semmi másra
sem gondolni, mint arra hogy bosszút álljak. Felelősségre akarom vonni azokat,
akik a nagyapám halálát okozták, és ugyanolyan kínokban akarom részesíteni
őket, amelyekben neki kellett szenvednie. Elárultam őt, s ez alól semmi és
senki nem menthet fel. Megfogadtam, hogy bármi áron de revansot veszek,
kerüljön az akár az életembe.
Ahogy a palota felé
közeledtem visszavettem a sebességből, majd szép lassan gurulva tettem meg
utamat a gótikus építmény egyik mellékbejárata felé. A környék üres volt, a
csend szinte visított a fülembe, amint leszálltam a motoromról és
letámasztottam a bejáratnál. Sisakomért nyúltam s miután levettem a fejemről és
a motor ülésére helyeztem, beléptem az épületbe. Egy szűk folyosón találtam
magamat, amelyet néhány fáklya világított meg, így megtizedelve az egyébként
komor sötétséget.
Tudtam merre kell menni, rendezett egyenletes léptekkel
haladtam a terem felé, ahol a Rend főnöke Augustin Gróf már várt rám. Csontig
hatoló hideg kúszott be a bőrdzsekim alá, ahogy közeledtem a célállomás felé.
Szememet végig előre szegeztem, igyekeztem magabiztosnak tűnni, holott belül
forrtam a keserűségtől és dühtől. A folyosó végén balra fordultam ahol egy jobb
kanyar után feltűnt a már jól ismert magas kőrisfa ajtó. Arany fogantyúja volt
melybe a Rend szimbólumát vésték, az ajtón pedig a következő latin szöveg állt:
„Si vis pacem, para bellum.” (Ha
békét akarsz, készülj a háborúra!) Épp kitártam volna az ajtót, amikor az
magától kinyílt, s megpillanthattam a hatalmas márványpadlós termet. Ezt a
helyiséget is gótikus jegyek jellemezték, ablakok nem voltak, a fény a falakból
kiálló arany gyertyatartókból áradt. A terem akkora volt, hogy egy egész
hadsereg kényelmesen elférhetett volna benne. A helyiség közepén hosszú tölgyfa
asztal állt, padlizsán szín bársonyszékekkel körülvéve. Az asztal meg volt
terítve, ízletes ételekkel megrakodva mintha csak valami győzelmi vacsorára
készülnének. Az asztalfőn ott ült a Rend vezetője IV. Augustin Gróf. Ősz hajú
férfi volt, aki fiatalabbnak látszott, mint ahány éves, arcán már ott virított
a jól ismert mindent tudó bölcs tekintet. Drágának tűnő öltönyt viselt, arany markolatú
sétapálcáján pihentette bal kezét, amelyen a Rend rubintköves gyűrűje
tündökölt. A helyiségben elvétve volt néhány vörös csuklyás ember, de mind
meghúzódtak az árnyékban, arcuk nem látszott, mozdulatlanul álltak a fal
mellett. Augustin felemelte jobb kezét, mintha ez valami megtiszteltetés volna
számomra és fáradtan intett, hogy üljek le.
- Tristan. Sejtettem,
hogy a napokban várhatunk jöveteledre. Foglalj helyet, és tarts velem a
vacsoránál. - hangja volt az első zaj, amit hallani véltem, mióta beléptem a
palota rejtett ajtaján. Tudtam, hogy engedelmeskednem kellene neki, de képtelen
voltam azt tenni amit parancsol. Többé már nem vagyok a szolgája, sőt többé már
semmivel sem tartozom a Rendnek. Zsebembe túrtam, majd előhalásztam belőle az
Augustin ujján levő gyűrű pontos mását. Viharos léptekkel indultam meg felé,
szemem sarkából láttam amint néhány csuklyás figyelmeztetőleg előlép a fal
árnyékából. Odaérve a Vezető elé levágtam a gyűrűt az asztalra, dühömet ezzel
szabadjára engedve.
- Azt mondta, hogy nem
esik bántódása! Azt mondta csak kikérdezi! Ehelyett megkínozta, és hagyta
meghalni. – szavaimat igyekeztem olyan mérgezően és utálkozva kiejteni, hogy
megértse, többé már nem vagyok a Rend hatása alatt. Tudtam, hogy itt van az
esélyem arra, hogy végezzek vele, tőröm a derekamra szerelt tokban várta, hogy
előrántsam. Azonban mielőtt bármit tehettem volna Augustin a botjára
támaszkodva felállt, ezzel fölém magasodva. Tekintete fenyegető volt, sokkal
ijesztőbb, mint valaha.
- Nos, ifjú varázsló,
ideje megtanulnod egy leckét. Engem nem vonhat felelősségre egy jött ment
mitugrász kölyök, aki azt hiszi, hogy minden az én hibám. Hagy emlékeztesselek
Tristan arra, hogy te engedtél be a házba. Te szakítottad meg a házat védő
varázslatot, ami által mi bejutottunk. Nagyapád halála hiábavaló volt, hiszen
nem találtunk rá a könyvre. Azonban felettébb szórakoztatott, ahogy utolsó
leheletével is a családját védte. – szája sarka grimaszszerű kárörvendő
mosolyba torzult, ahogy lekezelő tekintetét rám szegezte. A düh, ami eddig
forrt bennem, most eszeveszetten vágyott arra, hogy kitörhessen. Kirántottam
tőrömet a rejtekhelyéről és már épp a férfi felé böktem volna vele, amikor
vasmarkok szorítását éreztem meg a karomon. A csuklyások olyan gyorsan, és
észrevétlenül mozogtak, hogy fel sem tűnt amint felém tartanak, csak akkor,
amikor már túl késő volt. Képtelen voltam szabadulni a szorításból, így csak
káromkodásra és üvöltözésre tellett tőlem.
- Maga szemétláda!
Esküszöm, ezért még megfizet! Pokollá teszem az életét! Mégis miféle jogokat
képviselnek maguk? Csak a saját érdekeiket tartják szem előtt! Tönkre akarnak
tenni minden varázslót, hogy aztán csakis a maguk kezében legyen a hatalom. -
kapálóztam, s próbáltam szabadulni, de mind hiába. Augustin csak intett egyet,
mire egy csuklyás lépett elém. Felemelte kezét, amelyben lila porszerű anyag
volt, s csak ráfújt a porra, ami aztán felém szállt. Ahogy belélegeztem az
édeskés illatot rögtön álmosság vett rajtam erőt. Képtelen voltam nyitva tartani a szemeimet,
amelyekre mintha ólomsúlyok nehezedtek volna. Hamarosan elvesztettem az
eszméletemet.
Szia!
VálaszTörlésNagyon tetszett ez a fejezet főleg ahogyan leírtad Tristan érzéseit. Könnyen el tudtam képzelni az egész fejezetet és ez egy nagyon jó dolog! Teljes mértékbe bele tudtam élni magamat az egészbe!
És már most meg tudom állapítani, hogy nagyon tehetséges író vagy hiába, hogy ez csak a prológus volt!
Alig várom az első fejezetet!
xoxo