Prológus + Nyaralás

Drága olvasóim!

Eljött az ideje hogy feltegyem az első előtti fejezetet, a Prológust. Rövid kis szösszenet, bevezetésképpen a jóképű főhősünk, Tristan szemszögéből. Remélem hogy tetszést fog aratni körötökben, és lesztek olyan kedvesek hogy kommentáljátok a részt. Új rész nem tudom mikor lesz, elutazom egy hétre és nem nagyon lesz időm netközelbe kerülni. Mindazonáltal igyekszem majd írni az első fejezetet, és amint haza értem fel is teszem. Remélem addigra már több rendszeres olvasóval büszkélkedhetem. 

Jó olvasást kívánok mindenkinek!!

Prológus 

Tristan

Az éj lassan leszállt Londonra, sötétségével beburkolva az egész várost. Az utcalámpák fénye akár ezernyi szentjánosbogár, a London Eye mint egy óriási tüzes kerék mind olyan távolinak tűnt. Túllépve a sebességhatárt szeltem az utcákat, magam körül csupán elmosódott foltokat, és alakokat látva. Csakis egy dologra koncentráltam, mégpedig arra hogy elérjek a Westminster Palace-hez, ahol találkozóm van a Rend vezetőjével. Idegesen szorongattam motorom kormányát, miközben a nem is olyan távoli múltból emlékképek cikáztak elmémben. Ott voltam újra a nagyapa szobájában, gyáván megbújva a hatalmas földig érő bársony függöny mögött. Míg ők, akikben megbíztam és hittem, megkínozták a férfit, aki felnevelt. Aztán csak ott hagyták akár egy szemetet, nem foglalkozva azzal, hogy haldoklik. Én voltam az, aki Edward bácsira hoztam a véget, miattam halt meg. Eleinte kimondhatatlan nagy lelkiismeret furdalás gyötört, majd ez az érzés átcsapott méreggé, s olyanná váltam akár egy veszett kutya. Nem voltam képes semmi másra sem gondolni, mint arra hogy bosszút álljak. Felelősségre akarom vonni azokat, akik a nagyapám halálát okozták, és ugyanolyan kínokban akarom részesíteni őket, amelyekben neki kellett szenvednie. Elárultam őt, s ez alól semmi és senki nem menthet fel. Megfogadtam, hogy bármi áron de revansot veszek, kerüljön az akár az életembe. Ahogy a palota felé közeledtem visszavettem a sebességből, majd szép lassan gurulva tettem meg utamat a gótikus építmény egyik mellékbejárata felé. A környék üres volt, a csend szinte visított a fülembe, amint leszálltam a motoromról és letámasztottam a bejáratnál. Sisakomért nyúltam s miután levettem a fejemről és a motor ülésére helyeztem, beléptem az épületbe. Egy szűk folyosón találtam magamat, amelyet néhány fáklya világított meg, így megtizedelve az egyébként komor sötétséget. 

Tudtam merre kell menni, rendezett egyenletes léptekkel haladtam a terem felé, ahol a Rend főnöke Augustin Gróf már várt rám. Csontig hatoló hideg kúszott be a bőrdzsekim alá, ahogy közeledtem a célállomás felé. Szememet végig előre szegeztem, igyekeztem magabiztosnak tűnni, holott belül forrtam a keserűségtől és dühtől. A folyosó végén balra fordultam ahol egy jobb kanyar után feltűnt a már jól ismert magas kőrisfa ajtó. Arany fogantyúja volt melybe a Rend szimbólumát vésték, az ajtón pedig a következő latin szöveg állt: „Si vis pacem, para bellum.” (Ha békét akarsz, készülj a háborúra!) Épp kitártam volna az ajtót, amikor az magától kinyílt, s megpillanthattam a hatalmas márványpadlós termet. Ezt a helyiséget is gótikus jegyek jellemezték, ablakok nem voltak, a fény a falakból kiálló arany gyertyatartókból áradt. A terem akkora volt, hogy egy egész hadsereg kényelmesen elférhetett volna benne. A helyiség közepén hosszú tölgyfa asztal állt, padlizsán szín bársonyszékekkel körülvéve. Az asztal meg volt terítve, ízletes ételekkel megrakodva mintha csak valami győzelmi vacsorára készülnének. Az asztalfőn ott ült a Rend vezetője IV. Augustin Gróf. Ősz hajú férfi volt, aki fiatalabbnak látszott, mint ahány éves, arcán már ott virított a jól ismert mindent tudó bölcs tekintet. Drágának tűnő öltönyt viselt, arany markolatú sétapálcáján pihentette bal kezét, amelyen a Rend rubintköves gyűrűje tündökölt. A helyiségben elvétve volt néhány vörös csuklyás ember, de mind meghúzódtak az árnyékban, arcuk nem látszott, mozdulatlanul álltak a fal mellett. Augustin felemelte jobb kezét, mintha ez valami megtiszteltetés volna számomra és fáradtan intett, hogy üljek le.

 - Tristan. Sejtettem, hogy a napokban várhatunk jöveteledre. Foglalj helyet, és tarts velem a vacsoránál. - hangja volt az első zaj, amit hallani véltem, mióta beléptem a palota rejtett ajtaján. Tudtam, hogy engedelmeskednem kellene neki, de képtelen voltam azt tenni amit parancsol. Többé már nem vagyok a szolgája, sőt többé már semmivel sem tartozom a Rendnek. Zsebembe túrtam, majd előhalásztam belőle az Augustin ujján levő gyűrű pontos mását. Viharos léptekkel indultam meg felé, szemem sarkából láttam amint néhány csuklyás figyelmeztetőleg előlép a fal árnyékából. Odaérve a Vezető elé levágtam a gyűrűt az asztalra, dühömet ezzel szabadjára engedve. 

- Azt mondta, hogy nem esik bántódása! Azt mondta csak kikérdezi! Ehelyett megkínozta, és hagyta meghalni. – szavaimat igyekeztem olyan mérgezően és utálkozva kiejteni, hogy megértse, többé már nem vagyok a Rend hatása alatt. Tudtam, hogy itt van az esélyem arra, hogy végezzek vele, tőröm a derekamra szerelt tokban várta, hogy előrántsam. Azonban mielőtt bármit tehettem volna Augustin a botjára támaszkodva felállt, ezzel fölém magasodva. Tekintete fenyegető volt, sokkal ijesztőbb, mint valaha.

 - Nos, ifjú varázsló, ideje megtanulnod egy leckét. Engem nem vonhat felelősségre egy jött ment mitugrász kölyök, aki azt hiszi, hogy minden az én hibám. Hagy emlékeztesselek Tristan arra, hogy te engedtél be a házba. Te szakítottad meg a házat védő varázslatot, ami által mi bejutottunk. Nagyapád halála hiábavaló volt, hiszen nem találtunk rá a könyvre. Azonban felettébb szórakoztatott, ahogy utolsó leheletével is a családját védte. – szája sarka grimaszszerű kárörvendő mosolyba torzult, ahogy lekezelő tekintetét rám szegezte. A düh, ami eddig forrt bennem, most eszeveszetten vágyott arra, hogy kitörhessen. Kirántottam tőrömet a rejtekhelyéről és már épp a férfi felé böktem volna vele, amikor vasmarkok szorítását éreztem meg a karomon. A csuklyások olyan gyorsan, és észrevétlenül mozogtak, hogy fel sem tűnt amint felém tartanak, csak akkor, amikor már túl késő volt. Képtelen voltam szabadulni a szorításból, így csak káromkodásra és üvöltözésre tellett tőlem.

 - Maga szemétláda! Esküszöm, ezért még megfizet! Pokollá teszem az életét! Mégis miféle jogokat képviselnek maguk? Csak a saját érdekeiket tartják szem előtt! Tönkre akarnak tenni minden varázslót, hogy aztán csakis a maguk kezében legyen a hatalom. - kapálóztam, s próbáltam szabadulni, de mind hiába. Augustin csak intett egyet, mire egy csuklyás lépett elém. Felemelte kezét, amelyben lila porszerű anyag volt, s csak ráfújt a porra, ami aztán felém szállt. Ahogy belélegeztem az édeskés illatot rögtön álmosság vett rajtam erőt.  Képtelen voltam nyitva tartani a szemeimet, amelyekre mintha ólomsúlyok nehezedtek volna. Hamarosan elvesztettem az eszméletemet.

Köszöntelek a varázslat világában!

Bizonyára senki sem ismer engem ezen a néven..ami azt illeti már számtalan blogom volt itt, némelyik nagy népszerűségnek örvendett, azonban voltak olyanok is amelyek nem értek el sikereket. Egy kis időre visszavonultam, mind az ihlethiány mind pedig a miatt, hogy a blogspot világa megváltozott. Nekem már nem igazán tetszik az, hogy tucatszám jelennek meg fanfictionok, (főleg OneD) régebben egyáltalán nem erről szólt a blogolás. Persze, hajdanán még a Twilight volt a nagy szám, arról is készültek fictionok, de nem olyan rengeteg mint most a OD-ről. Nem bántásból írom, sőt szerintem akik ilyeneket alkotnak meg, azok képesek lennének saját sztorikat is összehozni. Mert igen, vannak köztük olyan írók is akiknek van tehetsége. Elhiszem hogy imádjátok az adott bandát/énekest/színészt, de hé! Van fantáziátok, gondoljatok ki valami egyedit, és ne féljetek attól, hogy esetleg senki sem megy és ír kommentet tucat szám. Valahol mégis csak el kell kezdeni, nem igaz? 

Nos, eddig mindenféle műfajban kipróbáltam már magam, kisebb nagyobb sikerrel, s most úgy gondoltam ideje lenne valami varázslatosat írni, olyasmit ami nem nagyon létezik itt a blogspot világában. Nagyon remélem, hogy sokak tetszését elnyerem ezzel a történettel, és hogy mind annyian bele szerettek majd ebbe a történetbe....Amely mint ahogy lenni szokott csak úgy ihlet szerűen jött, s már annyira piszkálta a fantáziámat hogy úgy gondoltam ideje mondatokba, és történetbe foglalni. Egy "évados" sztorit tervezek, s nem kérlek titeket semmi másra, minthogy adjatok egy esélyt nekem, és a történetnek. Igyekszem majd nem túl hosszú fejezeteket írni, de ahogy magamat ismerem el fog velem szaladni a ló. Ha ez megtörténik akkor felbontva rakom majd fel a részeket. Akár az is előfordulhat hogy egy héten kettőt is. Na, és miről is szól eme varázslatos rege?.....

Marianne Wright nem éppen egy átlagos lány. De nem ám! Kezdjük azzal hogy egy ősrégi nemesi család sarja. Kislány korában Anglia fővárosában, Londonban lakott az egész Wright famíliával egy fényűző tömbházban, azonban mikor édesapja meghalt a mamájával vidékre költöztek. Akkoriban minden olyan zavaros volt, s Marie nem igazán értette az eseményeket. Sok sok évvel később amikor már Marianne fiatal felnőtt nővé cseperedett, s teljesen tudatában volt annak hogy mégis mire képes, levelet kapott. Mégpedig Edwardtól, a nagyapjától aki halála utolsó pillanatiban ragadott papírt és tollat, hogy egy zavaros kis üzenetet firkantson kedvenc unokájának. Ennek a levélnek köszönhetően kellett hát vissza utazniuk a fővárosba, vissza a házba a rokonok közé. S ha mindez még nem lenne elég a nagyapa Marianne-ra hagyta a házat, s minden ingóságát is. Nem kívánt vendégként érkezett hát a Wright rezidenciára, s megismerhette rég nem látott másod unoka testvérét Tristant, akivel sokkal több közös titka akadhat mint azt hitte volna.....

Egy levél amely új kalandra késztet. Egy régi poros könyv, melynek köszönhetően súlyos titkok tudója leszel. A pillanat amikor úgy érzed bármire képes lennél. Vágy ami felemészti minden más érzésedet. Örök élet. Kecsegtet és elcsábít. Mézédes csók, amely mérgezőbb minden másnál. Szívdobbanás, az utolsó leheletig. Varázslat és mágia, kalandok, s a halál mezsgyéje.Tarts velünk Londonba, légy részese a történetnek! 

Vigyázz, mert ha a tűzzel játszol, lángra gyúlhatsz!